Idén nem akármilyen éven lesz túl a kedvenc csapatom. Az enyém. Meg még néhány reményvesztett sorstársamé, és őszinte együttérzéssel gondolok rájuk, amikor egy májusi délután, fél egykor írni kezdem ezt a bejegyzést, és tudom, egyre még reményvesztettebbek leszünk. Az idény elején még én sem gondoltam volna, hogy néhány fordulóval a vége előtt ott tartunk majd, hogy ebben a szezonban minden egyes Juventus meccset látni fogok. IRL – tévé vagy stream. Örök élet és örök halál. Ahogy a tisztítótűzben egymás után következtek a fordulók, a hangulatunk lassan fordult át reménykedésből kétségbeesett reménykedésbe, majd reménytelen kétségbeesésbe. Lépésről lépésre, lassan haladtunk lefele a pokol legmélyebb bugyraiba, miközben a kirendelt idegenvezetőnk, a mára bukott angyal, Pirlucifer közönyös arccal nyitogatta fel nekünk a következő szinteket. Ennél nem lehet rosszabb, gondoltuk, de Pirlo csak annyit mondott "Fogjátok meg a borom!", és nyitotta a következő lejáratot, aminek a pereméről már szédültünk is lefele a mélységbe. Az édenkert végleg elveszett!
sötét gondolat bánt engemet
Ahogy lassan, magatehetetlenül hullottunk a mélybe, elfogyott minden dühünk és beletörődötten átjárt minket a Nihil, csak az apátia és a közöny visszhangzott bennünk. Amíg eleinte abban bíztunk, hogy Andrea Pirlo kezében jó helyen lesz a csapat, addig most már abban bízunk, hogy hamarosan valaki más irányíthatja a csapatot. Sajnos be kell lássuk, hogy Pirlo és a Juventus kapcsolata nem hajaz Zimmezumm Zidane madridi sikersztorijára, sem annak a teszkógazdaságos változatára, vagyis a Dárdai Pali és a Hertha légyittbeugrósmindörökre légyottjára. Sőt, még egy rongyos Pintér Attila féle bajnokcsapatedző sem lett belőle. Szundi bealudt az edzői szerepbe mint az olcsó, kínai, műgyanta kerti törpe a Bauhaus kiárusítás osztályán télen. Sőt, Szundi fel sem ébredt igazán, a mérkőzéseken félálomban alvajár a vonal mellett mint egy szélütött, és a meccsek utáni nyilatkozataiban is az álmairól hadovál. Motivációs képességek helyett sommelier erényeket csillogtat csupán, edzőtábor helyett bortúrák járnak csak a fejében. Fel kellett ébrednünk sajnos, kár, hogy keserves lesz ez a búcsú. Ja, nem. A keserves búcsú az olyan, amit évek múlva is emlegetünk, aminek az emlékétől nem tudunk elszakadni, amit időről időre visszasírunk, ezerszer újragondoljuk, hogy mit tehettünk volna másképp. Itt most ilyenről szó sincs. Pirlóval máshogyan nem lehetett volna bánni, a kezdet kezdetén romlott el minden. Nem kellett volna elkezdeni. Kibaszott szerelem a múltba. Tudtuk ezt akkor is, csak az a csalfa, vak remény, az az átkozott... Viszlát, Andrea!
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773-1805):
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
1803
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése