másnap reggel
Felfordult a világ. Az egyik sarokhoz közel nyalom a plafont, amikor engem szerencsére elkerülve, mellettem nagy csattanással a fejük tetején landolnak a nappali bútorai. A sarokban pókháló, Otília ésvagy Oszkár tanyáznak benne, két kaszáspók, egy háztartás. Legalábbis kettőt látok, az egyik kisebb, mint a másik, de egy biztos van, akár a delírium játszik velem, akár a perspektíva. Ferdék a falak, üres a minibár, ez egy olcsó panzió valahol a Balaton-felvidéken fesztiválvendégeknek. Nincs recepció, kétes a higiénia, no wifi. A szállást előre kellett kifizetni plusz még kauciót is. Reggeli csak a közeli pékségből kommersz kávé kíséretében. A közeli pókháló beszippantana, de ellenállok. Furcsa itt fent, kapaszkodom az egyik karnisba, miközben próbálom lerángatni magamról a sötétítő függönyt. Nem vagyok álmos, és nem a holnapba menekülök, hanem a holnaptól. Ahogy halkan nyávog bennem előre a macskajaj, józanodom. Nyüszítős napom lesz. Csak a túlélés reménye éltet, de előtte ki kell bekkelnem a másnapot. És előbb még le kell másznom a mennyezetről. Mindenkinek megvan a keresztje, ez az enyém. Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb lesz a becsapódás. Becsapós a magasság, óvatosan le kell jutnom valahogy. Ahogy ezt tervezgetem, elbóbiskolok.
Amikor felébredek, reszketek és ráz a hideg, zsong minden, zúg a fülem. Fentről vigyorognak rám a kaszáspókok, de legalább már az ágyban fekszem és nem a plafonon. Itt lent még forog velem a szoba mint egy körhinta, és a fesztivál fényei is beszűrődnek az ablakon. Szorosan markolom az ágykeretet, ugyan a horizontális szédülés sokkal a barátságosabb, mint a vertikális, de azért, na! Oké, a gravitáció jó dolog, főképpen ha be is tartjuk a fizika törvényeit (öreg Newton, ha csöndben maradtál volna!), csak ne lenne relatív. Most éppen egy nehézségi erő rohamom van, nem állok ellen, beleprésel a matracba, alattam a rugók a végelgyengülés határán recsegnek-ropognak. Kapaszkodok az ágy szélébe és hallgatom, ahogy dübörög a távolban a nagyszínpad. Dumm-dumm, capp-capp. Lassú dzsanki zene szól, elszállós fajta, levezet már mindenki. Ismét bealszom, aztán megint felébredek, hajnal három húsz, hasogat a fejem, forog a gyomrom, kezdődik a recirkuláció. A hangja alapján egy sajtreszelő forgolódik a fejemben, és miközben a kényelmes testhelyzetet keresi, érzésre valószínűleg egy húsdarálót pörget odabent. Lassan, komótosan passzírozza át rajta agytekervényeimet. Kímélet nélkül, maghasadás, földindulás. Vegyük számba a bűneinket, mit is ittam? Kevertet, koktélokat, mindenféle hígított happyend-mentes party-löttyöt. Megborzongok, ahogy az olcsó keverékek íze feldereng a számban, émelyítően édes és szirupos, emlékszem, a pultnál többször is időt kellett kérnem. Később bekeményítettem, és mindenféle ágyas variációkat is kipróbáltam. Könnyű Katát táncba vinni! Tudom, nem szabadna a múlton rágódnom, inkább a jövőbe kellene tekintenem. De nem a közeljövőbe, mert az ütős lesz. Még zsongat az alkohol, de már teljes lendülettel tombol bennem a másnap. Az biztos, ha meg bírok mozdulni, akkor az első dolgom lesz a szervezetem elektrolit egyensúlyát helyreállítanom. Jöhetnek a szokásos praktikák, egy kicsi kóla kortyolgatva, jéghidegen. Kicsit később sajburger light. Kora délután gyógysör. Egyik sem használ majd, de telik az idő velük is, elűzik a másnap magányát. Az egyetlen gyógyszernek nem minősülő ellenszerre, a harmadnapra még várnom kell. Próbálok aludni, de ébredéskor sem vagyok jobban, sőt minden egyes ébredéssel rosszabbul vagyok. Besüt a nap az ablakon, elvakít, hogy választhattam keleti szobát?! Kapálózok, végül nagy nehezen megtalálom a napszemüvegem és sikerül felvennem. Érzem, nem tudok már többet visszaaludni.
Apró kis lépésekkel kerülök egyre közelebb a józan valósághoz. Nem lesz könnyű. Szondát mindenesetre nem fújnék még, az ágyon sem bírok még felülni, nem hogy kormány mögé. Mellettem fekszik egy petpalack, benne valami barna lötty, langyos kólának tűnő folyadék, a palack félig üres, kupak nélkül felborulva egy ragacsos melasztócsa közepén. Belekortyolok, öblögetek, kiköpöm. Fúj, ez tiszta kóla! Rosszabb, mint gondoltam, rosszabb, mint a köptető, azt legalább nem lehet bárhol megvenni. Kiköpöm, ennél jobbat vártam, titkon azt reméltem, hogy lesz benne valami kutyaharapást szőrével kombináció. Pech. Miközben a testem csalódottan inkább kávéért könyörög, az agyam csökkentett mód funkcióba menekül és görcsösen kapaszkodik a kék halál reményébe. Közben egy piros tábláról álmodik, kérem, ne zavarjanak, do not disturb!
Pattogok ide-oda a heveny rosszullét, a hőhullámok és az agyhalál jeges fuvallatai között. Végre a padlón vagyok, nincs már lejjebb. Hanyatt fekszem, engedem, hogy forogjon a szoba, semmi értelme nincs visszafognom. Ha majd egyszer leáll, ideje lesz indulnom, addig nincs sehol egy biztos támpont, pillanatról pillanatra sodródok a semmibe. Lassan telik az idő, gyötrődök. Az evilági lét eldobhatósága csak egy szép remény, realitás nélkül. Vajon milyen hatalmak irányítják sorsunkat? "Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek" dehidratáltan eszembe jut a gyerekmondóka miközben a másnap könyörtelenségén meditálok. A Dr. Hannibal Lecter masszázsszalon reklámszlogenje "Kerék alá tesznek, onnan is kivesznek" csábító lenne most, ha egyáltalán mozdulni bírnék, oda indulnék először. Könyörgöm, akasszanak fel! Valahol Európában jártam hozzá gyorstalpalóra, a nyakcsigolyákat örökre helyre teszi az öreg módszere. Fülsértő telefoncsörgésre rezzenek össze, a lélekbúvárom hív. Valami baj van? Sosem szokott ő hívni, mi a fene történhetett? Őrjöng, vibrál a mobil mellettem, és egyre nagyobb betűkkel villog rajta a felirat, Freud Junior. Zavartan nyúlnék a teló felé, de megáll az idő, lebénulok, mintha mázsás súlyok lennének a karomra koloncként aggatva. Hát, ha hirtelen nem megy, akkor megpróbálom inkább apránként, centiről centire kinyújtani a kezem. Az ujjaim segítenek rajta, lassan, bizonytalanul lépkednek egymás mellett, vonszolják maguk mögött a kezem és azon a karomat. Közben kitartóan csörög a telefon. Csodálkozva nézem az ujjak alkotta békemenetet, és azon tűnődök, hogy vajon mit akarhat a Doki? Valami tegnap esti sötét titokról lebbenti fel a fátylat? Honnan tudja, hogy már ébren vagyok? Kell nekem most ez a lélekfröccs, vagy inkább meneküljek vissza a másnapos fekete lyukba? Felvegyem vagy elutasítsam? Megállapítom, hogy a Dua Lipa csengőhang rettenetes, le kell cserélnem valami lightos Gorillaz témára. A basszusfutam mégis jót tesz, feléledek, a kíváncsiság felülkerekedik a félelmemen, és zöld utat kap az élniakarás. Essünk túl rajta, őszinte lesz, gyors és hatékony. Fájni is fog, de nem akar rosszat a Doki. Let's get physical!
– Na végre felébredtél, Mr. Alkohol! Hogysmint? – kezdi a doki kuncogva.
Nem szólok bele, hogy érezze, komoly a helyzet, várok. Fél perc múlva reagál, aggódóbbra vált a hangja, képzett pszichiáter, többre érdemes színész.
– Ne hülyéskedj, tudom, hogy életben vagy, még ha most kételkedsz is benne. Miután megtaláltunk a gyerekmegőrzőben úgy döntöttünk hazaviszünk. Se kép, se hang nirvánáztál. Mit kerestél a fészekhintában hason?
Blikk. Feldereng valami. Nyakamban a főszponzori belépővel teljes fesztiválkörutat tartok, minden pultnál, minden színpad mögött megpihenek. Bármerre megyek, mozog velem a tömeg és kifosztjuk a hűtőket. Csalódott és az élet értelmén töprengő vendéglátósokat hagy hátra a sáskajárásunk. Soha többé nem lesz ilyen hatékony és hálás vendégseregük! Aki egyszer átélte ezt a felhőtlen, levitáció kísérte örömmámort, még ha kívülálló volt is, sosem keres többé másik feloldozást. Az emlékeim sorakoznak, magamat kívülről látom, ahogy az egyik sörpadon állva dobálom a söralátéteket mint a frizbit és várom, hogy visszatérjenek mint a bumeráng. Odalent a rajongók sikítoznak körülöttem, és én minden egyes söralátétet fluoreszkáló filccel dedikálok, miközben Lao-Ce idézetek szavainak kezdőbetűiből alkotott rejtélyes mozaikszavakat is írok rájuk. Ez egy régi trükköm, a közönség megőrül tőle, de a miértje és a hogyanja, az én titkom, és örökké titok marad. Misztikum a négyzeten, sosem mondom el senkinek mi a nyitja. Szokás szerint azt követelik, hogy a nagyszínpadon is lépjek fel ma este, de én csak egy szerény pavilonos akusztik partyt adok majd a kiválasztottaknak. Nem szabad elinflálnom a személyemhez kötődő exklúzivitást. A márkanév kötelez!
Schnitt! Befüvezek, mert elég sokan szívnak körülöttem, és ez már nem is passzív dohányzás, hanem aktív. Grátisz. Ilyen lehetett Jamaica és a reggae születése. Független és vidám! Egy kicsit mindenki Bob Marley a közönségben. Tágul a retinám, tágul a világ. Végtelenedik a tér. Úszik a zene, egyre hatásosabbak a trükkjeim. Beindulok lassan, és ahogy gyorsul a ritmus, érzem, hogy ez az éjjel sosem ér véget.
Sosem tévedtem még nagyobbat, realizálom megint magamban a másnapot, és a tegnapi emlékek csillogó fényében még esetlenebbnek érzem magam.
– Halló... mondjad, mi újság? – szólok bele a telefonba végül rekedten. Alig bírom kézben tartani, nagy nehezen kihangosítom. A hangom erőtlen, elcsuklik. – De ne kímélj, legyél gyors, kérlek!
– Emlékszel az óriáskerékre? A tövénél álltunk, és lelkemre kötötted, hogy soha többé nem hagyhatlak magadra, amikor árverésen vagy. Tele van már a házad kacatokkal, múlt héten is megvetted Rijekát hirtelen felindulásból, és most tele van a nyaralód is a kikötővel, állítólag otthon nem fért el. Ott álldogálunk, pörög a kerék, és én azt kértem, hogy adj hozzáférést az online naptáradhoz, hogy tudjam, mikor merre jársz. De te csak egyfolytában azt mondogattad, hogy nem ez a lényeg. Azt hajtogattad közben, hogy origami, origami, én meg próbáltam kitalálni, hogy mit is akarsz valójában. A kezedben tartott papírfigurák persze életre keltek, és pantomim előadást tartottak az online élet hiábavalóságáról. Fölöttük a transzparens büszkén hirdette a négy dimmenzió örökkévalóságát. Mindenkit elvarázsoltál körülöttünk, csak én tudtam, hogy titkolsz valamit. Ismerlek.
– Ez csak filozófia. – vetem közbe, kezdek feléledni. – Térj a lényegre, Doki!
– Egyszer csak az egyik sátorban a merchpultnál az egyik pólón megláttál egy ősi szimbólumot és egy uncia arannyal akartad kifizetni, közben lélekvándorlásról prédikáltál, majd huss, eltűntél. A gyerekmegőrzőben találtunk rád, láthatóan transzba estél. Valami vákuumról meg nihilről hablatyoltál, és hogy sosem fogod tudni a szomjadat oltani. Ragaszkodtál ahhoz, hogy "kettő az egyben" fekete tölcsér kell hozzá, és hogy mindenki hozzon magával legközelebb egy rugalmas fekete spiráltölcsért. Möbius professzort emlegetted, majd azt mondtad, hogy egy csövet megfelelően hajtogatva idődilatáló inventort kapunk, amibe éjszaka letöltve magunkat tetszés szerinti helyre teleportálhatunk. Ugyanez a tölcsér nappal égetett szesszel töltve, ledugózva kulacsnak használható. A hallgatóságodnak ez a második opció sokkal jobban tetszett, tekintve, hogy csapra vertél közben egy hordó áfonyapálinkát, és mindenkivel pertut ittál, aki arra járt. Közben kiadtad az ukázt, irány dél! Szerinted ott vár reánk az örök igazság. Ennek ellenére hallgatóságod elkezdett céltalanul lődörögni, láthatóan irányt tévesztettek. Utolsó erőddel még mindenkihez szóltál, és elmagyaráztad, hogy nem Te kellesz nekik és nem is iránytű, nincsen más teendőnk, csak kövessük a fákat, hiszen a Föld északi féltekéjén minden moha déli oldalán fa nő. Ezután kijelentetted, hogy mindenki csak magára számíthat a harcban, majd még egyszer eltűntél... Kevéssel éjfél után egy német rendszámú, fekete limuzinnal jött egy italfutár, és bombahoppát kereste. Állítólag Aalenből rendeltél sört a közönségnek, az egyik kedvenc sörfőzdédből. Wasseralfingeni világos. Amíg a tartálykocsik megérkeztek, addig a huszonkettő rekeszes sörszállítmánnyal kellett beérnünk, még a hátsó üléseken is rekeszek voltak. Bezzeg amikor megérkezett a tankautó, egyből felbukkantál, de csak annyi időre, hogy átfejthess magadnak kettő hordó sört. Wasseralfingeni világost, de ezt már mondtam.
– Ezekre tisztán emlékszem. – szakítottam félbe – Inkább arról mesélj, hogy milyen tervekről beszéltem Neked. Tudom, hogy valami fontos találkozóm van ma este, de hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi. Valószínűleg valami titkos üzlet, filantróp köntösben.
– Vagy úgy! Azt mondtad, hogy saját sörgyárad lesz. Ekkora volumennél már megéri neked is a vessződséget. Ki is néztél már magadnak egy szimpatikus kis gyárat, a hajdúböszörményi Napfény Presszót. Azon paráztál be, hogy hiába hívtad a megadott mobiltelefonszámot, soha, senki nem vette fel. Attól tartottál, hogy csak pénzmosoda az üzlethelyiség. Nem tudtalak megnyugtatni, hogy az adóhivatal csak a kis halakra vadászik, veled sosem fog ujjat húzni.
– Bakker, Doki, zseni vagy! Ez az! Hívd a légitaxit, irány a debreceni repülőtér! Ma éjjel a Keleti-főcsatornán pecázunk! Előtte Pródon pisztrángvacsora, ott a Halsütőben mindig tárt karokkal várnak!
Éreztem, ahogy felpezsdül ereimben a vér. Megláttam a fényt az alagút végén és tudtam, hogy ideje még egy lapáttal rátenni. A tegnapi bulit többszörösen felülmúló élményre van kilátás, pecaparty profikkal! A másnap hamarosan tova tűnik, az élet nemhogy nem áll meg, hanem felpörög, mint még soha! Új nap, új élet!
Apró kis lépésekkel kerülök egyre közelebb a józan valósághoz. Nem lesz könnyű. Szondát mindenesetre nem fújnék még, az ágyon sem bírok még felülni, nem hogy kormány mögé. Mellettem fekszik egy petpalack, benne valami barna lötty, langyos kólának tűnő folyadék, a palack félig üres, kupak nélkül felborulva egy ragacsos melasztócsa közepén. Belekortyolok, öblögetek, kiköpöm. Fúj, ez tiszta kóla! Rosszabb, mint gondoltam, rosszabb, mint a köptető, azt legalább nem lehet bárhol megvenni. Kiköpöm, ennél jobbat vártam, titkon azt reméltem, hogy lesz benne valami kutyaharapást szőrével kombináció. Pech. Miközben a testem csalódottan inkább kávéért könyörög, az agyam csökkentett mód funkcióba menekül és görcsösen kapaszkodik a kék halál reményébe. Közben egy piros tábláról álmodik, kérem, ne zavarjanak, do not disturb!
zavar az van,
szaggat minden
Pattogok ide-oda a heveny rosszullét, a hőhullámok és az agyhalál jeges fuvallatai között. Végre a padlón vagyok, nincs már lejjebb. Hanyatt fekszem, engedem, hogy forogjon a szoba, semmi értelme nincs visszafognom. Ha majd egyszer leáll, ideje lesz indulnom, addig nincs sehol egy biztos támpont, pillanatról pillanatra sodródok a semmibe. Lassan telik az idő, gyötrődök. Az evilági lét eldobhatósága csak egy szép remény, realitás nélkül. Vajon milyen hatalmak irányítják sorsunkat? "Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek" dehidratáltan eszembe jut a gyerekmondóka miközben a másnap könyörtelenségén meditálok. A Dr. Hannibal Lecter masszázsszalon reklámszlogenje "Kerék alá tesznek, onnan is kivesznek" csábító lenne most, ha egyáltalán mozdulni bírnék, oda indulnék először. Könyörgöm, akasszanak fel! Valahol Európában jártam hozzá gyorstalpalóra, a nyakcsigolyákat örökre helyre teszi az öreg módszere. Fülsértő telefoncsörgésre rezzenek össze, a lélekbúvárom hív. Valami baj van? Sosem szokott ő hívni, mi a fene történhetett? Őrjöng, vibrál a mobil mellettem, és egyre nagyobb betűkkel villog rajta a felirat, Freud Junior. Zavartan nyúlnék a teló felé, de megáll az idő, lebénulok, mintha mázsás súlyok lennének a karomra koloncként aggatva. Hát, ha hirtelen nem megy, akkor megpróbálom inkább apránként, centiről centire kinyújtani a kezem. Az ujjaim segítenek rajta, lassan, bizonytalanul lépkednek egymás mellett, vonszolják maguk mögött a kezem és azon a karomat. Közben kitartóan csörög a telefon. Csodálkozva nézem az ujjak alkotta békemenetet, és azon tűnődök, hogy vajon mit akarhat a Doki? Valami tegnap esti sötét titokról lebbenti fel a fátylat? Honnan tudja, hogy már ébren vagyok? Kell nekem most ez a lélekfröccs, vagy inkább meneküljek vissza a másnapos fekete lyukba? Felvegyem vagy elutasítsam? Megállapítom, hogy a Dua Lipa csengőhang rettenetes, le kell cserélnem valami lightos Gorillaz témára. A basszusfutam mégis jót tesz, feléledek, a kíváncsiság felülkerekedik a félelmemen, és zöld utat kap az élniakarás. Essünk túl rajta, őszinte lesz, gyors és hatékony. Fájni is fog, de nem akar rosszat a Doki. Let's get physical!
basszus!
– Na végre felébredtél, Mr. Alkohol! Hogysmint? – kezdi a doki kuncogva.
Nem szólok bele, hogy érezze, komoly a helyzet, várok. Fél perc múlva reagál, aggódóbbra vált a hangja, képzett pszichiáter, többre érdemes színész.
– Ne hülyéskedj, tudom, hogy életben vagy, még ha most kételkedsz is benne. Miután megtaláltunk a gyerekmegőrzőben úgy döntöttünk hazaviszünk. Se kép, se hang nirvánáztál. Mit kerestél a fészekhintában hason?
Blikk. Feldereng valami. Nyakamban a főszponzori belépővel teljes fesztiválkörutat tartok, minden pultnál, minden színpad mögött megpihenek. Bármerre megyek, mozog velem a tömeg és kifosztjuk a hűtőket. Csalódott és az élet értelmén töprengő vendéglátósokat hagy hátra a sáskajárásunk. Soha többé nem lesz ilyen hatékony és hálás vendégseregük! Aki egyszer átélte ezt a felhőtlen, levitáció kísérte örömmámort, még ha kívülálló volt is, sosem keres többé másik feloldozást. Az emlékeim sorakoznak, magamat kívülről látom, ahogy az egyik sörpadon állva dobálom a söralátéteket mint a frizbit és várom, hogy visszatérjenek mint a bumeráng. Odalent a rajongók sikítoznak körülöttem, és én minden egyes söralátétet fluoreszkáló filccel dedikálok, miközben Lao-Ce idézetek szavainak kezdőbetűiből alkotott rejtélyes mozaikszavakat is írok rájuk. Ez egy régi trükköm, a közönség megőrül tőle, de a miértje és a hogyanja, az én titkom, és örökké titok marad. Misztikum a négyzeten, sosem mondom el senkinek mi a nyitja. Szokás szerint azt követelik, hogy a nagyszínpadon is lépjek fel ma este, de én csak egy szerény pavilonos akusztik partyt adok majd a kiválasztottaknak. Nem szabad elinflálnom a személyemhez kötődő exklúzivitást. A márkanév kötelez!
Schnitt! Befüvezek, mert elég sokan szívnak körülöttem, és ez már nem is passzív dohányzás, hanem aktív. Grátisz. Ilyen lehetett Jamaica és a reggae születése. Független és vidám! Egy kicsit mindenki Bob Marley a közönségben. Tágul a retinám, tágul a világ. Végtelenedik a tér. Úszik a zene, egyre hatásosabbak a trükkjeim. Beindulok lassan, és ahogy gyorsul a ritmus, érzem, hogy ez az éjjel sosem ér véget.
don't be shocked
Sosem tévedtem még nagyobbat, realizálom megint magamban a másnapot, és a tegnapi emlékek csillogó fényében még esetlenebbnek érzem magam.
– Halló... mondjad, mi újság? – szólok bele a telefonba végül rekedten. Alig bírom kézben tartani, nagy nehezen kihangosítom. A hangom erőtlen, elcsuklik. – De ne kímélj, legyél gyors, kérlek!
– Emlékszel az óriáskerékre? A tövénél álltunk, és lelkemre kötötted, hogy soha többé nem hagyhatlak magadra, amikor árverésen vagy. Tele van már a házad kacatokkal, múlt héten is megvetted Rijekát hirtelen felindulásból, és most tele van a nyaralód is a kikötővel, állítólag otthon nem fért el. Ott álldogálunk, pörög a kerék, és én azt kértem, hogy adj hozzáférést az online naptáradhoz, hogy tudjam, mikor merre jársz. De te csak egyfolytában azt mondogattad, hogy nem ez a lényeg. Azt hajtogattad közben, hogy origami, origami, én meg próbáltam kitalálni, hogy mit is akarsz valójában. A kezedben tartott papírfigurák persze életre keltek, és pantomim előadást tartottak az online élet hiábavalóságáról. Fölöttük a transzparens büszkén hirdette a négy dimmenzió örökkévalóságát. Mindenkit elvarázsoltál körülöttünk, csak én tudtam, hogy titkolsz valamit. Ismerlek.
– Ez csak filozófia. – vetem közbe, kezdek feléledni. – Térj a lényegre, Doki!
– Egyszer csak az egyik sátorban a merchpultnál az egyik pólón megláttál egy ősi szimbólumot és egy uncia arannyal akartad kifizetni, közben lélekvándorlásról prédikáltál, majd huss, eltűntél. A gyerekmegőrzőben találtunk rád, láthatóan transzba estél. Valami vákuumról meg nihilről hablatyoltál, és hogy sosem fogod tudni a szomjadat oltani. Ragaszkodtál ahhoz, hogy "kettő az egyben" fekete tölcsér kell hozzá, és hogy mindenki hozzon magával legközelebb egy rugalmas fekete spiráltölcsért. Möbius professzort emlegetted, majd azt mondtad, hogy egy csövet megfelelően hajtogatva idődilatáló inventort kapunk, amibe éjszaka letöltve magunkat tetszés szerinti helyre teleportálhatunk. Ugyanez a tölcsér nappal égetett szesszel töltve, ledugózva kulacsnak használható. A hallgatóságodnak ez a második opció sokkal jobban tetszett, tekintve, hogy csapra vertél közben egy hordó áfonyapálinkát, és mindenkivel pertut ittál, aki arra járt. Közben kiadtad az ukázt, irány dél! Szerinted ott vár reánk az örök igazság. Ennek ellenére hallgatóságod elkezdett céltalanul lődörögni, láthatóan irányt tévesztettek. Utolsó erőddel még mindenkihez szóltál, és elmagyaráztad, hogy nem Te kellesz nekik és nem is iránytű, nincsen más teendőnk, csak kövessük a fákat, hiszen a Föld északi féltekéjén minden moha déli oldalán fa nő. Ezután kijelentetted, hogy mindenki csak magára számíthat a harcban, majd még egyszer eltűntél... Kevéssel éjfél után egy német rendszámú, fekete limuzinnal jött egy italfutár, és bombahoppát kereste. Állítólag Aalenből rendeltél sört a közönségnek, az egyik kedvenc sörfőzdédből. Wasseralfingeni világos. Amíg a tartálykocsik megérkeztek, addig a huszonkettő rekeszes sörszállítmánnyal kellett beérnünk, még a hátsó üléseken is rekeszek voltak. Bezzeg amikor megérkezett a tankautó, egyből felbukkantál, de csak annyi időre, hogy átfejthess magadnak kettő hordó sört. Wasseralfingeni világost, de ezt már mondtam.
– Ezekre tisztán emlékszem. – szakítottam félbe – Inkább arról mesélj, hogy milyen tervekről beszéltem Neked. Tudom, hogy valami fontos találkozóm van ma este, de hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi. Valószínűleg valami titkos üzlet, filantróp köntösben.
– Vagy úgy! Azt mondtad, hogy saját sörgyárad lesz. Ekkora volumennél már megéri neked is a vessződséget. Ki is néztél már magadnak egy szimpatikus kis gyárat, a hajdúböszörményi Napfény Presszót. Azon paráztál be, hogy hiába hívtad a megadott mobiltelefonszámot, soha, senki nem vette fel. Attól tartottál, hogy csak pénzmosoda az üzlethelyiség. Nem tudtalak megnyugtatni, hogy az adóhivatal csak a kis halakra vadászik, veled sosem fog ujjat húzni.
let the sunshine in
– Bakker, Doki, zseni vagy! Ez az! Hívd a légitaxit, irány a debreceni repülőtér! Ma éjjel a Keleti-főcsatornán pecázunk! Előtte Pródon pisztrángvacsora, ott a Halsütőben mindig tárt karokkal várnak!
Éreztem, ahogy felpezsdül ereimben a vér. Megláttam a fényt az alagút végén és tudtam, hogy ideje még egy lapáttal rátenni. A tegnapi bulit többszörösen felülmúló élményre van kilátás, pecaparty profikkal! A másnap hamarosan tova tűnik, az élet nemhogy nem áll meg, hanem felpörög, mint még soha! Új nap, új élet!
Saját sörgyár! Micsoda zseni vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése